Magasfényű Bútorlap Árak
- Kávét, teát? - Köszönöm, csak forró vizet kérek. - Micsoda? Megforgattam a pisztolyomat, aztán a tokjába csúsztattam. A csöve még mindig füstölgött. Odaléptem a földön nyöszörgő férfi elé. Szánalmas látványt nyújott. - Igazad van, azt is mondhattam volna a forró helyett, hogy meleg. Erről a szóról ugye több minden jutott volna az eszedbe? - Ne... nem értem, mi... ről beszél. - Nem fáj még eléggé a tetves lábad? Az ügyfelemnek már nem fáj egyik se, ha érted, mire gondolok. Ha nem, hát feltételezem, hogy két perc múlva jobban fogod érteni! - Rátapostam a jobb combjára. Alig győzött üvölteni. - Kezd már oszladozni a köd az agyadról, vagy kell még egy kis frissítő? - Még min... még mindig nem, hogy miről beszél, Conly. - Hát ez igazán furcsa. Nem tudod, hogy miről beszélek, de a nevemet, azt igen. Ezek után mit higgyek? - újra rátapostam a lábára. - Nee! - Beszélj, te geci, mert kinyírlak! - Meg kellett öletnem Sternt, de parancsra tettem! Ma-magát is pa-parancsra kellett kinyíratnom! ÁÁÁ!
Lelassul az idő. Láttam, ahogy a Beretta háromszor egymásutánban tüzel. Láttam minden egyes kiröppenő hüvely pörgését. Fázisokra bontva. John orra bukott. Jó nagyot csattant. Lassan elkezdtem feltápászkodni a földről, bár nem emlékeztem rá, hogy valójában mikor is érkeztem a padlóra. Gyorsan felállítottam az eldöntött ketreceket. Biztosan akkor borítottam fel őket, amikor elestem. Ideje mennem. Hát itt nem volt hosszú beszélgetés. Maximum a fegyverek nyelvén. De nem, akkor sem volt hosszú. John: Fred, 1: 1. Idegen pályán döntetlen mérkőzés, továbbjutó Fred. Mindent alaposan megjegyeztem. Valahogy az volt az érzésem, hogy itt történt a manipuláció. Benn, a szobában. Odaléptem John-hoz és megvizsgáltam. Nem halt meg. Pulzusa lassan, kicsiket vert. Úgy tűnt, ha gyorsan nem kap orvosi segítséget, meghal. Márpedig nem fog kapni. Így is tiszta vér lett a cipőm talpa. - Baszd meg, John! A forgatókönyv szerint aludnod kellett volna ott a képernyők előtt, vagy legalábbis újságot olvasnod. Ezt magadnak köszönheted.
Emlékszem én még olyan időkre, hogy nem érdekelt az, hogy mennyivel megy a seggem alatt a járgány, csak mentem és beleröhögtem a halál arcába. Ahogy a dalban is van: egyet se félj, édes egyetlen öcsém... Most meg olyan dolgokon gondolkodok, hogy milyen messze fog a vérem elspriccolni, mikor egy felhajlott fémdarab felvágja az ütőeremet? Megmondom én, kurva messzire. Tudom, hiszen spriccelt már néhány artériám messzire. Érdekes, akkor nem törődtem ilyen hülyeségekkel. Csakhogy most már egyáltalán nem tűnik hülyeségnek a dolog. De nem ám! Ez az, amiért nem szeretek negyven éves lenni. Mert el kell fogadni ezeket a dolgokat. Törődni az ártatlan emberekkel is. Néhány hússzállító meg biztonsági őr most nagyokat röhög rajtam, de nem érdekel, mert így van. Keményen megmarkoltam a Hibridet és elhatároztam, hogy nem hagyom magamat. Felpattantam és kirúgtam a szélvédőt. Az egész egyben kiesett a keretből. Jack hüledezve nézett rám. A helikopter éppen fordult. Vállamhoz emeltem a puskát és lőttem.
Magasfényű Bútorlap Árak, 2024